Június 4.-e van, egy hete érkeztünk haza Székelyföldről, különösen szép élményekkel gazdagodva,
testileg- lelkileg feltöltődve, megerősödve magyar identitásunkban.
Dr Francsics Ottónak hála, aki megszervezte számunkra ezt a lehetőséget, hogy ne a turisták
által felkapott erélyi helyeket keressük fel, hanem a szinte csak magyarok lakta Székelyföldet,
még pontosabban Hargita megyét, annak is elbűvölő természeti szépségét láthassuk, szó szerint
testközelből. Túra vezetőinknek ill házigazdáinknak köszönhetően ízelítőt kaptunk a székely
emberek mindennapi életéből, küzdelmeikből és kifogyhatatlan optimizmusukból, lehengerlő
humorukból, vendégszeretetükből.
05.21. Vasárnap
A megbeszélés szerint pontosan megérkezett JOCI által vezetett kisbusz, mellyel Nagylakon át
Déva, Marosvásárhely mellett „elsuhanva”, Gyergyószentmiklóson átdöcögve /ekkor még azt
hittük, ennél rázósabb út nincs!” De volt!!/ Bucsin tetőt „megmászva” , kellemes utazás után megérkeztünk Csíkszenttamásra. Első számú vezetőnk Bács ELŐD már pálinkával és áfonyapá-
linkával várt /a pálinkázás utunk során rendszeressé vált, bárhol, bármikor úton-útfélen kí-
náltak bennünket, amit elutasítani jólneveltségünk miatt nem tehettünk./, majd az édesanyja
által készített vacsorát fogyasztottuk el. Ezután csomagjainkat egyik, bennünket egy másik
terepjárón helyeztek el, s indultunk is fel az egy hétig kellemes otthont adó turistaházhoz,
melynek homlokzatán felirat:
„Ha minket elfú az idők viharja,
Nem lesz az Istennek soha több magyarja”
E sorok utunk végeztével nyertek mélyebb értelmezést.
A ház és a környéke elbűvölő, nem lehet betelni a látvánnyal, szemben a Hagymás hegység robosztus vonulata, körben erdők és virágos mezők, mindehhez kristály tiszta levegő és mezei illatok!
Az első benyomás tökéletes!
Már jócskán sötét volt, mikor csoportunk „heveskedő” fele befutott, mivel kisebb malőr miatt
hosszabban élvezték az utazást. Kiegészült 16 személyes csapatunk!
05.22.Hétfő
ZSOLTI -ő csoportunk másik kísérője és „főszakácsa”- által készített reggeli után 2 terepjárón
indultunk útra, hogy felfedezzük Székelyföld egyik szegletét.
Első megállónk egy közeli tetőn volt, ahonnan belátható a Csíki Medence, a környező hegyek.
ELŐDtől rövid székelytörténeti ismertetőt is kaptunk.
Indultunk Naskalatra, mely a Csíki havasok legmagasabb hegyvonulata 1553 m.
Útközben megálltunk a Gyimesi Völgy hídnál, amit 1959-ben építették újjá a mai formájára, ott-
létünkkor épp egy emeletes vonat száguldott át rajta az ezer éves határ felé.
Utunkat különösen izgalmassá tette, hogy Előd állandó telefonkapcsolatban volt gazdatársaival, akiktől különféle –időnként ellentmondásos- híreket kapott az éjszaka folyamán eltűnt juhairól.
Egyikük szerint farkasok garázdálkodtak a környéken, mások medvéket véltek látni vagy hallani róluk.
A baj, ami ellent mondást nem tűrően bekövetkezett, Előd 3 juha eltűnt az éj leple alatt!
Kis mellékes: mi birkának neveztük a derék 4 lábúakat, amit a jó székelyek rendre kiigazítottak, mondván, nem birkák, hanem juhok. Na, nem haljunk meg hülyén! Megkaptuk a magyarázatot, miért
nem szinonimája a birka a juhnak! Szerintük a birka /lehet!/ 2 lábú, de a juh csak 4 lábú lehet. Ősi bölcsesség!
Vissza Naskalatra! Déltájt egy kellemes hegyi tisztáson a már jól megszokott /no, meg várt/ pálinkázás
után vezetőink pillanatok alatt ízletes ebédet sütöttek számunkra, finom, friss kenyérrel.
Következő megállónk: Kondra-kereszt, melyet annak idején egy meggyilkolt pásztor emlékére állították, ma a 32-es határvadászok emlékét őrzi, itt vezetett kitörési útjuk 1944 őszén. A kereszttől
csodálatos a kilátás a Keleti Kárpátokra. Sajnos a határvadászok emléktáblája jelenleg csak angol
nyelven olvasható, a magyar nyelvű rész üres!
Haza érkezvén újabb izgalom várt bennünket. A házhoz egészen közel megtalálták
a szerencsétlenül véget ért juhok maradványait. A „halottkém” Előd szerint minden bizonnyal farkasok
ölhették meg szegény párákat, s maradékukon egy /vagy több?/ medve még jót lakmározott. Oly nagyon ízlett neki a „potya”, hogy még egyszer visszatért a préda maradékához. Ennek köszönhetően éjszakára biztonsági őröket kaptunk -vagy inkább a megmaradt juhok-
Előd két borjú méretű kutyája képében. Így biztonságban érezve magunkat, s kellőképp elfáradva a napi eseményektől tértünk nyugovóra. /Természetesen az ízletes vacsora után, aminek első fogása csalánleves volt./
A juhok szomorú végét konstatálva Előd úgy sommázta az eseményeket, hogy végső soron örül, mert vadállatok pusztították el jószágait, s nem tolvaj emberek a tettesek, ahogyan ez a lehetőség is felvetődött. A dolgok jó oldalát kell nézni!
05.23. Kedd
Keddi úti célunk a Hagymás Hegy megkerülésével eljutni Kovács Péter faluba Bélához, a „remetéhez”,
no meg az általa prezentált puliszkához.
A Hagymás Hegység általunk megismert részei: Nagy-Hagymás /1792 m/ , Egyes-kő /1608 m/ és Öcsém-tető /1706 m/. Ezeket láttuk szálláshelyünk teraszáról is. Most közelről csodálhattuk meg
útban Balánbánya felé. Balánbánya létét a 17.században talált vasércnek köszönheti, kalandos
évszázadok után N.Ceausescu vezérletével ipari nagyvárossá fejlődött, mely a kimerült vasérc
lelőhely után a rézbányászatra épült. A város először Csíkszentdomokos utolsó utcája volt, de a
nagy munkaerő igény kielégítésére tömbházas várossá nőtt. Lakói a Kárpátokon túli területekről
telepített románokból kerültek ki, és kisebb létszámban a helyi székely magyarokból. 2006-ban
a rézbányát bezárták, a román lakosság nagy része elköltözött, s jelenleg az egyik kivételnek tekint-
hető település, ahol a székelyek száma nő, s megfordul a település nemzetiségi összetétele a székely
magyarok javára. A bánya környezetre káros hatásai jól láthatóak. Betemették ugyan a hegy bányá-
szat okozta sebeit, de az oda ültetett akácfák látványosan szenvednek és rövidke életük után
kiszáradnak. Lehangoló látvány volt!
Kárpótlásként az Olt folyó, inkább csak bájos patakocska, mentén haladtunk Béla, a remete lakhelye
felé. Zsolt fél napig avval „etetett” bennünket, hogy Béla egy idős, morózus, emberektől elzárkózott,
szófukar ember, akit ritkán lehet jó kedvében találni. Kellő megilletődöttséggel léptünk Béla házába,
ami egy kis szobácska volt, de a házigazda szöges ellentéte az addigi elképzelésünknek. Jó kedélyű,
vidám társalgó, egyedi humorú, sajátos világszemléletű, fiatalos testtartású ember fogadott bennünket.
Saját készítésű sajttal kínálta a társaságot, majd nagyon finom túrós puliszka következett, desszert-
ként ordát kínált. Senki sem maradt éhes!
Béla egyébként Kovács Péter falu lakója, melynek összesen 4 háza van és egy kis kápolnája. Ez a
legkisebb falu, amit valaha láttunk. Rövid út után érkeztünk meg az Olt forrásához, ahol meg is kóstoltuk friss vizét. Hazafelé haladtunkban kis pihenőként megálltunk az Olton kialakított víztározó
mellett, szinte tengerszemként csillogott.
Kellőképp elfáradva, sok kellemes élménnyel gazdagodva érkeztünk haza.
05.24. Szerda
Újabb kaland várt ránk, felmentünk a Gyergyói –havasok egyik hegyére, a Fekete-rez -.re. Gyönyörű,
s nem is túl rázós út közben megálltunk fát gyűjteni, no meg a szokásos ital osztásra. Felkapaszkodtunk /mármint a terepjárók/ az 1538 m magas tetőre, ahol a lenyűgöző kilátás mellett
egy régebbi szélvihar pusztítását is láthattuk, rengeteg hatalmas kidöntött fenyő látványa szomorú.
Szabadtéri ebéd volt tervezve, de ahol más alkalmakkor az ebéd készítés szokott történni, most egy
nagy fa rádőlt a házikóra, így tovább kellett mennünk egy közeli, éppen használaton kívüli esztenákra.
Mielőtt jól megérdemelt ebédünkhöz jutottunk, megnéztük a Maros természetes forrását, 1350 m magasan, márvány táblával jelezve. Számomra különös érzés volt, hogy ott állhattam a Maros „bölcsőjénél”, s ott, ahol lakom, találkozik a Tiszával, s többé már nem Maros!
Egy kis izgalomban is részünk volt, u.i. az egyik terepjárónk első kereke elhagyta magát, így a társaság vállalkozó szellemű és kellő önbizalommal rendelkező fele gyalog, kisebb fele
a „járóképes” másik autóval érte el az ebéd helyszínét. Két vezetőnknek köszönhetően villámgyorsan
elkészült az általunk –is- gyűjtött fa felhasználásával a finom flekken , hozzá a házi kenyér és a szintén házi savanyúság. Mire elfogyasztottuk pompás ebédünket, már ott is termett az üzemképessé tett terepjárónk! Varázslatra is képesek a székelyek!
Útban hazafelé megálltunk rövid pihenőre Marosfőn. Itt van a Maros turisztikai forrása.
05.25. Csütörtök
Ezen a napon Madarasi Hargitára indultunk. Fenyvesek közt, patak mentén vezetett utunk, közben
Előd szerét ejtette növénytani ismereteink bővítésére. Két, ránézésre szinte egyforma fenyő mellett
álltunk meg, mindkettő gyönyörű, egyenes törzsű fa. Elmagyarázta, hogy a sima, enyhén ezüstös kérgű a luc fenyő, a kissé rücskösebb, barna kérgű a jegenye fenyő. A luc fenyő az értékesebb,
mivel az építkezéseknél ezt használják, nem deformálódó tulajdonsága miatt.
Tovább autózva, a meglepően sima erdei úton, elértük a Szökő vízesés-t jelző táblát. Ez egyik
cél állomásunk volt. A vízeséshez meredek, köves és fagyökerekkel nehezített ösvényen ereszkedtünk le /sajnáltam, hogy nem voltak az őseim között zergék!/ , a Szökő patak sziklák, és
buja növényzet között zuhan le, s halad tovább. A turisták kényelméért tető alatt, asztalt és padokat
állítottak fel, hogy akár étkezés közben is –ezt tettük mi is- lehessen gyönyörködni a természet adta szépségben. Előd ismét elkápráztatott bennünket, szinte még le sem ültünk, már előttünk volt az aznapi pompás ebéd, hideg tálak formájában. Kellő energiát gyűjtve, halált megvető bátorsággal vágtunk neki a felfelé /még rosszabb volt, mint lefelé/ vezető útnak. A győztesek diadalával ültünk fel ismét a terepjárónkra. Kővetkező megállónk a Madarasi Hargita csúcs alatt volt, onnan meredek ösvényen /ismét jelentkezett a zerge effektus/ át jutottunk fel a Hargita hegylánc legmagasabb csúcsára. Már félúton megpillantottuk a kettős kereszttel díszített, bástyát formázó bazalt oszlopon elhelyezett Turul szobrot , a mellette lengedező székely zászlóval. A Csúcson/1801m/ kopjafák és keresztek sokaságát láttuk, kisebb-nagyobb nemzeti színű és székely zászlóval, apróbb-nagyobb kőrakásokra helyezett szalagokkal, azokra írt üzenetekkel. Tájékoztató panorámatábla mutatja, mit, merre láthatunk, jó időben l a Bihari Hegység, a Fogarasi Havasok, a Csíki Havasok, a Nagyhagymás tömbje, a Görgényi és a Kelemen Havasok is láthatók.
. Ez a hely a székelyek szent hegye!
05.26.Péntek
Utolsó, Székelyföldön töltött napunkon Szenttamás környékét ismertük meg.
Egy szépséges, virággal borított mezőn álltunk meg, előttünk a völgyben Csíkszenttamás és egy elhagyatott kőbánya látványa. A bányát franciák működtették, miután esett a kibányászott mészkő iránti kereslet, nemes egyszerűséggel elhagyták, torzóként magára hagyva. Itt kaptunk Elődtől ismertetést a székely közbirtokos rendszerről és közbirtokosságról. A falu lakói képezik a közbirtokosságot, a falu meghatározott közigazgatási területe az övéké, ők döntenek a fejlesztésekről, szerencsés esetben az elnyert pályázati pénzek közösséget szolgáló felhasználásáról.
Később a Csonkatoronyként ismert , a falu első, középkori templomából maradt templomrészt néztük meg. A templom építése Szent István templomépítési rendeletének köszönhető,1434-1530 között védőfalat építettek köré. Krónikák szerint a templomot a tatárok két ízben is elpusztították, a második pusztítás után nem építették újjá, csak a kb.11m magas torony maradt az eredeti helyén.
Előd szülei házában elfogyasztott ebéd végeztével Zsolt lovas kocsival várt bennünket, ezen utaztunk a közeli Csíkkarcfalvára. Ezek a csíki falvak szinte összenőttek egymással, a falu végét jelző tábla mellet a következő falu táblája van. Karcfalva nevezetessége az erőd temploma. A templom építése valószínűleg a 13. században kezdődött, az idők folyamán több átalakításon esett át, míg elnyerte mai formáját, utoljára 2012-ben újították fel. Nevét onnan kapta, hogy 8 méter magas, terméskőből emelt 2 méteres vastagságú fal övezi, melyben változó formájú lőréseket helyeztek el. A karcfalvi fazekashoz haladva elmentünk a székelyföldi jégkorong-akadémia jégcsarnoka és nemrég elkészült kollégiuma mellett. Ez a komplexum a jégkorong utánpótlás bázisa. Erdély szerte a jégkorong nemzeti sport, nemcsak a román hoki válogatott jelentős része székely magyar, a magyar válogatottban is szép számban vannak erdélyi magyarok.
Látogatást tettünk a karcfalvi fazekas műhelyben, innen kerültek ki mindennapi étkezéseink tányérjai, bögréi és leveses táljai. A falu sok kertjét is díszítik a helyi fazekas „művei”. Nagy örömünkre vásárlási lehetőségünk is volt, amit ki is használtunk.
Utolsó napunk, mint mindig, pompás vacsorával zárult. Majdnem!
Epilógus
Kora nyár lévén, már késő este volt, mikor annyira besötétedett, hogy házigazdáink tábortűzzel búcsúzhassanak el tőlünk, mi is tőlük. Ez az este varázslatos volt. Előd sajátos előadásában megismerhettük, mit jelent nekik, kisebbségben élőknek magyar mivoltuk, mit jelent nekik a szinte zárt magyar közösségben élni. Ami nekünk csodálatra méltó hagyományőrzés, nekik a minden napjaik természetes része, amit nagy odafigyeléssel őriznek és védenek. Kitartó, soha semmit fel nem adó, a kivédhetetlent lakonikus nyugalommal elfogadó, mégis mindig jó kedélyű természetüknek köszönhetik fennmaradásukat az anyaországtól távol, egymást segítve, a természettel együtt élve, teli reménnyel nézve a világot. Megható és méltó zárásként a Csángó-, a Székely- és a Magyar Himnuszt hallgattuk meg.
Mennyi fájdalom van ezekben a nemzeti imákban!
Kár, hogy 103 évvel ezelőtt is volt június 4.-e!
Összes kép megtekinthető ITT